Amióta megláttalak, szeretlek én Téged,
Mindent, amit kívánsz, megtennék én Érted!
Mosolyogj rám és add nekem drága szívedet,
Engedd, hogy egy életen át szeresselek Téged!

Mikor tollat fogok, Rád gondolok
Szemem könnybe borul, szívem felzokog
A bánatot siess elfelejteni
Ne tudd meg mi az:
Hiába szeretni!

Nehéz volt míg vártalak, mégis eljöttél
S nem volt nálam boldogabb, amíg szerettél.
Hosszú volt a búcsúzás, sokszor elmentél,
Visszajöttél néhanap, majd végleg feledtél.
Hosszú volt a bánatom és a szenvedés,
De Te voltál életemben a legszebb tévedés

Szeresd a virágot, ne törd le hiába,
Ne dobd el könnyelműn az útnak porába.
Mert az útnak porában a virág is elhervad,
Bánatában a szív is megtörik, meghasad.
Mert tudd, megtört virágnak nem zöldül levele,
A szív is megtörik, ha csak játszol vele.

Szeretlek, csak egy szó, mégis oly' sokat jelent.
Oly' sok mondanivaló, mit magába rejt.
Csak ezt a szót, ezt küldöm Neked,
mégis odaadnám érte az életem.
Szeretnék beszélni Veled egy délután,
bevallani egy forró csók, egy ölelés után,
hogy szeretlek igazán.
Fájdalom nélkül szeretni nem lehet.
Most is Neked élek, Neked vagyok,
és addig leszek, amíg meg nem halok.
Csendes éjszakán elkerül az álom,
mert minden pillanatban Nálad járok.
Álmodok felőled kedves, szép meséket,
és mindig az a vége, hogy szeretlek Téged!
Ez a levél adja tudtul Néked,
hogy van egy lány, aki érted él,
és nagyon szeret Téged!

Ne hallgass az emberekre, akármit beszélnek.
Csak egy után menj, amit kiszabott az élet.
Legyen az boldogság, vagy a végzet útja,
Visszafelé sose nézz, ne gondolj a múltra!

Nem kívánom, hogy örökre szeress,
Azt se, hogy megőrizd emlékemet.
De ha visznek utolsó utamra,
Dobj egy szál virágot hideg koporsómra!

Tudod mi a bánat?
Ülni egy csendes kis szobában,
S várni valakit, aki nem jöhet többé.
Elutazni onnan, ahol boldog voltál,
S ott hagyni szíved örökké.
Szeretni valakit, aki nem szeret Téged,
Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
Kergetni az álmot és soha el nem érni,
Csalódott szívvel mindig csak remélni.
Megalázni írni könyörgő levelet,
Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet

Miért van az, hogy mindig azt szeretjük,
Aki hűtlen, aki mást szeret?
Miért van az, hogy szívrepesve várjuk,
Pedig tudjuk, rajtunk csak nevet?
Miért van az, hogy fájó könnyet ejtünk,
Ha a múlt emléke énekel?
Bár találhat szebbet-jobbat lelkünk,
De azt az egyet nem felejtjük el.
Tudod mi az, szeretni valakit?
Letagadni, hogyha kérdik?
Minden utcán őt keresni, várni,
S ha jön, közömbös arcot vágni,
Dalolni vígan, habár szíved ég.
Tanuld meg:
Ez a dacos, női büszkeség!